Itt egy újabb Twilight-os gyöngyszem a karácsonyfa alá! Ezt a történetet Nikki küldte el nekünk, remélem tetszeni fog, mert én imádtam. :) Jó olvasást!
Edward és Bella karácsonya: A jégvirág
Ma van karácsony. Ez a második karácsonyom vámpírként immáron a férjemmel és a kisfiunkkal. Az első borzalmas volt, mert a Volturi – a királyi vámpírcsalád – tiszteletét tette nálunk, hogy végezzen velünk. Emlékszem, hogy mennyire ki volt akadva mindenki, és mennyire idegesek voltunk a közelgő harctól. Különösképpen arra emlékszem, hogy mennyire féltettem az én kis családomat. Meg akartam őket védeni mindenáron. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy végül sikerült megmenekülnünk. Minden nap hálát adtam a barátainknak érte. Ha ők nincsenek, akkor a Cullen családnak már annyi lenne. És most mégis itt vagyunk. Izgatottan várom, hogy Edward mit tervez estére, mert akárhányszor találkoztam Alice-szel, mindig vigyorgott, és a férjem felé bökött az ujjával. Edwardnak ez nagyon nem tetszett, és mindig morgott, hogy így nem tud majd meglepni.
Tíz óra fele járt már az idő, amikor hazamentünk a saját kis házunkba Edwarddal, és persze a karjaimban mély álomban lévő szépséges kisfiunkkal. Óvatosan beleraktam a kiságyába, és gondosan betakargattam, nehogy megfázzon nekem. Tudtam, hogy valószínűleg erre nincs esély, de az anyai ösztönök gőzerővel munkálkodtak bennem. Jó éjt puszit nyomtam a homlokára, és a férjem is így tett. Együtt léptünk ki az ajtón, és rögtön a karjaiba kapott, hogy könnyed csókot lehelhessen a nyakamba. Meglepő volt ez számomra. Könnyed csók? Hát ezt mire véljem?
- Kedvesem, ha látnád az arcodat… - nevetett, miközben lerakott.
- Kissé… meglepődtem. Ez nem így szokott lenni.
- Akkor mutasd, hogy szokott lenni. – nézett rám kihívóan. Nem is kellett több, karjaimat a nyaka köré fontam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Belemosolygott a csókba, és végül gyengéden eltolt magától.
- Mi a baj? – kérdeztem megszeppenten. Ilyet még sose csinált. Kezdtem megijedni.
- Nincs semmi baj. Viszont most más jön, mint általában. – kuncogott rémült arckifejezésem láttán. – Persze a szokásos program is sorra kerül, csak kicsit később. – tette hozzá gyorsan. Szerintem látta a kitörni készülő pánikot az arcomon.
- Rendben. Akkor mit akarsz? – fontam keresztbe a karjaimat, és leültem az ágyra. Érdeklődve vártam a válaszát, mert a szokásosnál nekem jobb program nem nagyon jutott eszembe.
- Tudtam, hogy nehéz lesz… na de hogy ennyire? – sóhajtott, és megjelent az arcán az a bizonyos szívdöglesztő féloldalas mosoly.
- Szóval? – néztem kitartóan a szemébe. Nem, nem fogom rávetni magam. De hát annyira, de annyira kívánatos.
- Már előkészítettem a ruhádat. A gardróbban megtalálod. Kint várlak a tisztáson! Siess! – csókot nyomott a fejem búbjára, és kiviharzott az ajtón. Volt egy erős gyanúm, hogy azért kaptam csak puszit, mert már ő sem bírta. Gonosz mosoly ült ki az arcomra, és elindultam felvenni a ruhákat, amiket kikészített. Egy hófehér hosszú szövetkabáttal találtam szembe magam, aztán egy fekete hosszúnadrággal, és piros garbóval. Jól szemügyre vettem őket, aztán elhaladtam mellettük a fehérnemű osztály felé. Ha harc, hát legyen harc. Kiválasztottam a legszexisebb darabot – ami egy csipkés, fűzős, vörös együttes volt - , és felvettem a férjem által kiválasztott ruhák alá. A lábamra húztam egy fekete magas sarkú csizmát, és közben felhívtam Esmet.
- Szia Esme!
- Bella! Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Természetesen, csak szeretnélek megkérni, hogy figyelj Edwardra. Mármint a kicsire. A drága fiacskád el akar csalni valahová, és nem akarom, hogy egyedül legyen a mi kis szemünk fénye.
- Természetesen. Nem baj, ha ma itt alszik? Inkább felhoznám ide. – mintha idegesség csengene a hangjában…
- Persze, nem gond. Köszönöm.
- Érezzétek jól magatokat. – köszönt el, én pedig nekiiramodtam az erdőnek.
Se perc alatt odaértem a tisztásra, amit vastagon borított a hó, de Edwardot nem láttam sehol. Türelmetlenül toporzékoltam egyhelyben, mert úgy gondoltam, hogy lehetne ennél jobb programunk. Hirtelen egy erős kéz megragadott, és hanyatt nyomott a hóban. Egy másodperc alatt tudatosult csak bennem, hogy Edward döntött bele a hóba. Bosszankodva másztam ki alóla, és lesöpörtem a havat a kabátomról.
- Ha ezt Alice meglátja… - kezdtem, de a férjem nevetése elnyomta az én suttogó szitkozódásomat.
- Mióta érdekel téged, hogy Alice mit szólna az ilyen dolgokhoz? Gyere… csináljunk hó angyalt! – nyújtotta a kezét, én pedig megragadtam. Hanyatt löktem a hóban, és felugrottam, hogy a fa ágán lévő havat rárázzam.
- Tessék, na ez egy hó angyal. De a havat nem kérem, köszönöm. Nekem csak az angyal kell. – kacagtam.
- Látom, végre élvezed a telet. Régen nem szeretted… és mindig elcsúsztál volna, ha nem foglak.
- Ugyan kérlek… akkor még gyönge kis ember voltam. De most már erősebb vagyok mint te, vagy mint Emmett. Ami persze nekem jó, nektek nem. – nyújtottam ki a nyelvemet.
- Ez igaz, de attól én még gyorsabb vagyok. – vigyorgott, mert tudta, hogy igaza van. A következő pillanatban ott állt mellettem, és felkapott a hátára.
- Jobban teszed, ha kapaszkodsz, te kis pókmajom. – mondta ugyanúgy, ahogy legelőször tette. Furcsa deja vu érzésem volt. Aztán érkeztek a homályos emlékek. Akkor még csak ember voltam…
- Na, hogy tetszik a kilátás? – kérdezte, amikor felértünk a fa tetejére.
- Hát… kicsit tisztább a kép.
- Még szép. – kuncogott, de a kezét le nem vette a derekamról. Szerintem még mindig attól félt, hogy lezuhanok és összetöröm magam.
- Edward… nyugodtan elengedhetsz.
- Elnézést. De tudod, a szokás hatalma… nekem mindig az a törékeny Bella maradsz, aki akkor voltál.
- Pedig már egyáltalán nem vagyok törékeny. A fának nagyobb baja esne, mint nekem. – húztam el a szám, de valahol tetszett, hogy még ennyire óv.
- Ez való igaz, de akkor is. Nekem ez a vámpíros dolog még nagyon új. – sóhajtott nagyot.
- Igazán megszokhattad volna már. Én egész jól viselem. – kuncogtam.
- Az egyszer biztos. Na, gyere. Van valamim a számodra.
Mire leértünk a fáról megint elkezdett esni a hó. Gondoltam egyet, és mire a gondolat végigfutott az agyamon, már teljesült is. Ott álltam a rét másik oldalán, és gonosz mosollyal néztem Edward meghökkent arcát. Leguggoltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, összegyúrtam egy hógolyót, és megdobtam vele. Szemei kitágultak, és amikor a hó gömb elérte, összerogyott.
Döbbenten álltam egy helyben, és nem tudtam elhinni, hogy ilyen lehetséges. Ennyire erős volnék? Ártottam neki? Rémülten szaladtam oda hozzá, és karjaimba vontam. Ó, istenem… mit tettem?
- Ne, Edward! Kérlek, mondj valamit! Te jó ég! Mit tettem? – szorítottam az arcomat az övéhez, és a következő pillanatban a hótengerben találtam magam, rajtam meg Edward feküdt.
- Te… - kezdtem bele dühösen, de nem hagyott szóhoz jutni. Ajkai rátaláltak az enyéimre, és a haragom elpárolgott azon nyomban. Mosolyogva húzódott félre, és döbbenten néztem, ahogy a mosolyból vigyor, a vigyorból nevetés és a nevetésből nem is tudom… már nevetőgörcs lett.
- Ha látnád az arcod… esküszöm, ezért megérte. Pedig azt mondtam Alice-nek, hogy ez kegyetlenség lenne, de ez tényleg mókás. – fogta a hasát a nevetéstől. Duzzogva pattantam fel, és elindultam hazafelé. Mégis mit képzelt? Ha dobogott volna a szívem, most tuti rohamom lenne. Annyira megijedtem…
- Jaj, ne csináld már. Tudod, hogy nem tudsz bántani. – vont magához békítően.
- Megijesztettél. – dünnyögtem a kabátjába.
- Sajnálom. Viszont kiengesztelésképpen… van az én szépséges feleségem számára valamim.
- Ajánlom, hogy valami jó legyen. – forgattam a szemeimet.
- Egy perc. – lehelte az ajkaimra, és eltűnt ismét.
- Számolom… - kiáltottam utána. Ráérősen gázoltam át a havon a rét másik oldalára, hogy körbenézzek arrafelé is. Rég jártam már itt…
- Itt is vagyok. – ölelt át gyengéden.
- És az ajándékom? – kérdeztem lehunyt szemmel.
- Az is itt van. Tessék. – éreztem, hogy a jobb karja is körbefon, de nem teljesen. Kinyitottam a szemem, és az állam valahol a földet súrolta.
A kezében egy tökéletesen „kifaragott” rózsa alakú jégcsap volt. Elvettem tőle, és álmélkodva forgattam körbe az ujjaim között. Átlátszó szirmai fehéres-rózsaszín árnyalatot kölcsönöztek ujjaimtól, ahol megérintettem. Most örültem csak igazán, hogy hideg a bőröm. Nem olvadt el benne a jég.
- Egy kis jégvirág. – susogta Edward a fülembe, én pedig már nem bírtam tovább.
- Köszönöm. – fordultam felé, és megcsókoltam.
Felkapott a karjaiba, és hazáig le sem rakott. Nem nézett a lába elé, nem törődött semmivel, csak velem. Persze osztott figyelme volt, de ez vámpírként nem volt olyan nagydolog. Az előszobában sem tett le, hanem egészen az ágyig vitt.
- Ez így el fog olvadni. – találtam meg a hangomat végre nagy nehezen.
Kikapta a kezemből a rózsát, és eltűnt vele. Gyorsan kihasználtam az alkalmat, és odaültem a zongorához, amit nemrég vettünk a kicsi Edwardnak, hogy itthon is bármikor tudjon gyakorolni.
- Esetleg más terved van? – hajolt a fülemhez, én pedig beleborzongtam az ajkai érintésébe.
- Szeretném én is odaadni az ajándékom. – mosolyogtam.
- Mi is az? – suttogta a fülembe.
- Kérlek… ülj le mellém.
Teljesítette a kérésemet, és szerencsére sikerült egy kis erőt gyűjtenem, hogy észhez térjek.
- Tudod, nemrég külön leckéket vettem… - haraptam be az alsó ajkam.
- Valóban? – vonta fel a szemöldökét. Na igen, ezért volt jó, hogy nem látott bele a gondolataimba.
- Igen. És írtam neked… egy dalt. – motyogtam. Tudtam, hogy ha képes lennék rá, akkor most elpirultam volna.
Végül csak felpillantottam szépséges arcára. Csillogó szemekkel nézett rám, én pedig elkezdtem játszani azt a dallamot, amit még két hónapja kezdtem el kigondolni. Csak a legszebb hangokat használtam. Csak akkor pillantottam fel ismét rá, amikor az utolsó billentyűt is lenyomtam. Szeme elfátyolosodott, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt sírni fog. Természetesen ő ilyet nem tudott, de tisztában voltam vele, hogy most épp sírna, ha képes lenne rá.
- Köszönöm. – suttogta, és felém hajolt, hogy megcsókoljon.
Elhúzódtam tőle, és kigomboltam a kabátomat. Ledobtam a fotelbe, aztán jött a többi. Mígnem elérkeztem oda, hogy csak az a bizonyos gondosan kiválasztott fehérnemű maradt rajtam. Edward Hangosan nyelt egyet – ami már szinte nekem fájt -, és elképesztő sebességgel rám vetette magát. Elégedetten mosolyogtam azon, hogy ennyi idő után is ilyen hatást tudok belőle kiváltani.
- Boldog karácsonyt! – suttogtam a fülébe, és tudtam, hogy ezt a karácsonyt sosem felejtjük majd el.
Ha tetszett Nikki története látogassatok el a blogjára, aminek címe: http://afternewdawn.blogspot.com/
Edward és Bella karácsonya: A jégvirág
Ma van karácsony. Ez a második karácsonyom vámpírként immáron a férjemmel és a kisfiunkkal. Az első borzalmas volt, mert a Volturi – a királyi vámpírcsalád – tiszteletét tette nálunk, hogy végezzen velünk. Emlékszem, hogy mennyire ki volt akadva mindenki, és mennyire idegesek voltunk a közelgő harctól. Különösképpen arra emlékszem, hogy mennyire féltettem az én kis családomat. Meg akartam őket védeni mindenáron. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy végül sikerült megmenekülnünk. Minden nap hálát adtam a barátainknak érte. Ha ők nincsenek, akkor a Cullen családnak már annyi lenne. És most mégis itt vagyunk. Izgatottan várom, hogy Edward mit tervez estére, mert akárhányszor találkoztam Alice-szel, mindig vigyorgott, és a férjem felé bökött az ujjával. Edwardnak ez nagyon nem tetszett, és mindig morgott, hogy így nem tud majd meglepni.
Tíz óra fele járt már az idő, amikor hazamentünk a saját kis házunkba Edwarddal, és persze a karjaimban mély álomban lévő szépséges kisfiunkkal. Óvatosan beleraktam a kiságyába, és gondosan betakargattam, nehogy megfázzon nekem. Tudtam, hogy valószínűleg erre nincs esély, de az anyai ösztönök gőzerővel munkálkodtak bennem. Jó éjt puszit nyomtam a homlokára, és a férjem is így tett. Együtt léptünk ki az ajtón, és rögtön a karjaiba kapott, hogy könnyed csókot lehelhessen a nyakamba. Meglepő volt ez számomra. Könnyed csók? Hát ezt mire véljem?
- Kedvesem, ha látnád az arcodat… - nevetett, miközben lerakott.
- Kissé… meglepődtem. Ez nem így szokott lenni.
- Akkor mutasd, hogy szokott lenni. – nézett rám kihívóan. Nem is kellett több, karjaimat a nyaka köré fontam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Belemosolygott a csókba, és végül gyengéden eltolt magától.
- Mi a baj? – kérdeztem megszeppenten. Ilyet még sose csinált. Kezdtem megijedni.
- Nincs semmi baj. Viszont most más jön, mint általában. – kuncogott rémült arckifejezésem láttán. – Persze a szokásos program is sorra kerül, csak kicsit később. – tette hozzá gyorsan. Szerintem látta a kitörni készülő pánikot az arcomon.
- Rendben. Akkor mit akarsz? – fontam keresztbe a karjaimat, és leültem az ágyra. Érdeklődve vártam a válaszát, mert a szokásosnál nekem jobb program nem nagyon jutott eszembe.
- Tudtam, hogy nehéz lesz… na de hogy ennyire? – sóhajtott, és megjelent az arcán az a bizonyos szívdöglesztő féloldalas mosoly.
- Szóval? – néztem kitartóan a szemébe. Nem, nem fogom rávetni magam. De hát annyira, de annyira kívánatos.
- Már előkészítettem a ruhádat. A gardróbban megtalálod. Kint várlak a tisztáson! Siess! – csókot nyomott a fejem búbjára, és kiviharzott az ajtón. Volt egy erős gyanúm, hogy azért kaptam csak puszit, mert már ő sem bírta. Gonosz mosoly ült ki az arcomra, és elindultam felvenni a ruhákat, amiket kikészített. Egy hófehér hosszú szövetkabáttal találtam szembe magam, aztán egy fekete hosszúnadrággal, és piros garbóval. Jól szemügyre vettem őket, aztán elhaladtam mellettük a fehérnemű osztály felé. Ha harc, hát legyen harc. Kiválasztottam a legszexisebb darabot – ami egy csipkés, fűzős, vörös együttes volt - , és felvettem a férjem által kiválasztott ruhák alá. A lábamra húztam egy fekete magas sarkú csizmát, és közben felhívtam Esmet.
- Szia Esme!
- Bella! Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Természetesen, csak szeretnélek megkérni, hogy figyelj Edwardra. Mármint a kicsire. A drága fiacskád el akar csalni valahová, és nem akarom, hogy egyedül legyen a mi kis szemünk fénye.
- Természetesen. Nem baj, ha ma itt alszik? Inkább felhoznám ide. – mintha idegesség csengene a hangjában…
- Persze, nem gond. Köszönöm.
- Érezzétek jól magatokat. – köszönt el, én pedig nekiiramodtam az erdőnek.
Se perc alatt odaértem a tisztásra, amit vastagon borított a hó, de Edwardot nem láttam sehol. Türelmetlenül toporzékoltam egyhelyben, mert úgy gondoltam, hogy lehetne ennél jobb programunk. Hirtelen egy erős kéz megragadott, és hanyatt nyomott a hóban. Egy másodperc alatt tudatosult csak bennem, hogy Edward döntött bele a hóba. Bosszankodva másztam ki alóla, és lesöpörtem a havat a kabátomról.
- Ha ezt Alice meglátja… - kezdtem, de a férjem nevetése elnyomta az én suttogó szitkozódásomat.
- Mióta érdekel téged, hogy Alice mit szólna az ilyen dolgokhoz? Gyere… csináljunk hó angyalt! – nyújtotta a kezét, én pedig megragadtam. Hanyatt löktem a hóban, és felugrottam, hogy a fa ágán lévő havat rárázzam.
- Tessék, na ez egy hó angyal. De a havat nem kérem, köszönöm. Nekem csak az angyal kell. – kacagtam.
- Látom, végre élvezed a telet. Régen nem szeretted… és mindig elcsúsztál volna, ha nem foglak.
- Ugyan kérlek… akkor még gyönge kis ember voltam. De most már erősebb vagyok mint te, vagy mint Emmett. Ami persze nekem jó, nektek nem. – nyújtottam ki a nyelvemet.
- Ez igaz, de attól én még gyorsabb vagyok. – vigyorgott, mert tudta, hogy igaza van. A következő pillanatban ott állt mellettem, és felkapott a hátára.
- Jobban teszed, ha kapaszkodsz, te kis pókmajom. – mondta ugyanúgy, ahogy legelőször tette. Furcsa deja vu érzésem volt. Aztán érkeztek a homályos emlékek. Akkor még csak ember voltam…
- Na, hogy tetszik a kilátás? – kérdezte, amikor felértünk a fa tetejére.
- Hát… kicsit tisztább a kép.
- Még szép. – kuncogott, de a kezét le nem vette a derekamról. Szerintem még mindig attól félt, hogy lezuhanok és összetöröm magam.
- Edward… nyugodtan elengedhetsz.
- Elnézést. De tudod, a szokás hatalma… nekem mindig az a törékeny Bella maradsz, aki akkor voltál.
- Pedig már egyáltalán nem vagyok törékeny. A fának nagyobb baja esne, mint nekem. – húztam el a szám, de valahol tetszett, hogy még ennyire óv.
- Ez való igaz, de akkor is. Nekem ez a vámpíros dolog még nagyon új. – sóhajtott nagyot.
- Igazán megszokhattad volna már. Én egész jól viselem. – kuncogtam.
- Az egyszer biztos. Na, gyere. Van valamim a számodra.
Mire leértünk a fáról megint elkezdett esni a hó. Gondoltam egyet, és mire a gondolat végigfutott az agyamon, már teljesült is. Ott álltam a rét másik oldalán, és gonosz mosollyal néztem Edward meghökkent arcát. Leguggoltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, összegyúrtam egy hógolyót, és megdobtam vele. Szemei kitágultak, és amikor a hó gömb elérte, összerogyott.
Döbbenten álltam egy helyben, és nem tudtam elhinni, hogy ilyen lehetséges. Ennyire erős volnék? Ártottam neki? Rémülten szaladtam oda hozzá, és karjaimba vontam. Ó, istenem… mit tettem?
- Ne, Edward! Kérlek, mondj valamit! Te jó ég! Mit tettem? – szorítottam az arcomat az övéhez, és a következő pillanatban a hótengerben találtam magam, rajtam meg Edward feküdt.
- Te… - kezdtem bele dühösen, de nem hagyott szóhoz jutni. Ajkai rátaláltak az enyéimre, és a haragom elpárolgott azon nyomban. Mosolyogva húzódott félre, és döbbenten néztem, ahogy a mosolyból vigyor, a vigyorból nevetés és a nevetésből nem is tudom… már nevetőgörcs lett.
- Ha látnád az arcod… esküszöm, ezért megérte. Pedig azt mondtam Alice-nek, hogy ez kegyetlenség lenne, de ez tényleg mókás. – fogta a hasát a nevetéstől. Duzzogva pattantam fel, és elindultam hazafelé. Mégis mit képzelt? Ha dobogott volna a szívem, most tuti rohamom lenne. Annyira megijedtem…
- Jaj, ne csináld már. Tudod, hogy nem tudsz bántani. – vont magához békítően.
- Megijesztettél. – dünnyögtem a kabátjába.
- Sajnálom. Viszont kiengesztelésképpen… van az én szépséges feleségem számára valamim.
- Ajánlom, hogy valami jó legyen. – forgattam a szemeimet.
- Egy perc. – lehelte az ajkaimra, és eltűnt ismét.
- Számolom… - kiáltottam utána. Ráérősen gázoltam át a havon a rét másik oldalára, hogy körbenézzek arrafelé is. Rég jártam már itt…
- Itt is vagyok. – ölelt át gyengéden.
- És az ajándékom? – kérdeztem lehunyt szemmel.
- Az is itt van. Tessék. – éreztem, hogy a jobb karja is körbefon, de nem teljesen. Kinyitottam a szemem, és az állam valahol a földet súrolta.
A kezében egy tökéletesen „kifaragott” rózsa alakú jégcsap volt. Elvettem tőle, és álmélkodva forgattam körbe az ujjaim között. Átlátszó szirmai fehéres-rózsaszín árnyalatot kölcsönöztek ujjaimtól, ahol megérintettem. Most örültem csak igazán, hogy hideg a bőröm. Nem olvadt el benne a jég.
- Egy kis jégvirág. – susogta Edward a fülembe, én pedig már nem bírtam tovább.
- Köszönöm. – fordultam felé, és megcsókoltam.
Felkapott a karjaiba, és hazáig le sem rakott. Nem nézett a lába elé, nem törődött semmivel, csak velem. Persze osztott figyelme volt, de ez vámpírként nem volt olyan nagydolog. Az előszobában sem tett le, hanem egészen az ágyig vitt.
- Ez így el fog olvadni. – találtam meg a hangomat végre nagy nehezen.
Kikapta a kezemből a rózsát, és eltűnt vele. Gyorsan kihasználtam az alkalmat, és odaültem a zongorához, amit nemrég vettünk a kicsi Edwardnak, hogy itthon is bármikor tudjon gyakorolni.
- Esetleg más terved van? – hajolt a fülemhez, én pedig beleborzongtam az ajkai érintésébe.
- Szeretném én is odaadni az ajándékom. – mosolyogtam.
- Mi is az? – suttogta a fülembe.
- Kérlek… ülj le mellém.
Teljesítette a kérésemet, és szerencsére sikerült egy kis erőt gyűjtenem, hogy észhez térjek.
- Tudod, nemrég külön leckéket vettem… - haraptam be az alsó ajkam.
- Valóban? – vonta fel a szemöldökét. Na igen, ezért volt jó, hogy nem látott bele a gondolataimba.
- Igen. És írtam neked… egy dalt. – motyogtam. Tudtam, hogy ha képes lennék rá, akkor most elpirultam volna.
Végül csak felpillantottam szépséges arcára. Csillogó szemekkel nézett rám, én pedig elkezdtem játszani azt a dallamot, amit még két hónapja kezdtem el kigondolni. Csak a legszebb hangokat használtam. Csak akkor pillantottam fel ismét rá, amikor az utolsó billentyűt is lenyomtam. Szeme elfátyolosodott, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt sírni fog. Természetesen ő ilyet nem tudott, de tisztában voltam vele, hogy most épp sírna, ha képes lenne rá.
- Köszönöm. – suttogta, és felém hajolt, hogy megcsókoljon.
Elhúzódtam tőle, és kigomboltam a kabátomat. Ledobtam a fotelbe, aztán jött a többi. Mígnem elérkeztem oda, hogy csak az a bizonyos gondosan kiválasztott fehérnemű maradt rajtam. Edward Hangosan nyelt egyet – ami már szinte nekem fájt -, és elképesztő sebességgel rám vetette magát. Elégedetten mosolyogtam azon, hogy ennyi idő után is ilyen hatást tudok belőle kiváltani.
- Boldog karácsonyt! – suttogtam a fülébe, és tudtam, hogy ezt a karácsonyt sosem felejtjük majd el.
Ha tetszett Nikki története látogassatok el a blogjára, aminek címe: http://afternewdawn.blogspot.com/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése