Irány az Északi-sark!

Újabb írás tőlem, Deszy-től, amit eredetileg viccesnek szántam, de végül nem lett az. Azért remélem tetszeni fog! Jó olvasást!

Irány az Északi-sark!


Az emberek azt hiszik, hogy a Mikulás nem létezik. Hiszen hogyan is létezhetne? Több száz éve osztja az ajándékokat, anélkül, hogy meghalna. Az Északi-sarkon él és mégsem fagy meg. Rénszarvasszánon repül. És ráadásul a világ összes gyerekének képes kiosztani az ajándékokat egyetlen éjszaka alatt. Ezen állítások külön-külön is abszurdnak tűnhetnek mindenkinek, nemhogy így együtt.

De nem így a gyerekeknek. A gyerekekben még van elég hit ahhoz, hogy elhiggyék, a világ tele lehet csodákkal, és ilyenformán miért is ne létezhetne egy szakállas öregember, aki minderre képes? Az egyik kedvenc karácsonyi filmem magyarázza meg ezt a legjobban, a Télapu. „Hiszem, ha látom, látom, ha hiszem.”

És hogy én melyik kategóriába tartozom? Hiszem, ha látom? Vagy látom, ha hiszem? Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy én az utóbbi csoportot erősítem. És nem csak azért, mert még én magam is gyerek vagyok, hanem mert az egész életem egy nagy csoda. Még a létezésem is.

Mert ki vagyok én? Renesmee Cullen, egy vámpír és egy volt halandó félvámpír- félember lánya, aki alakváltó farkasok és vérszívó rokonok közt él.

De pont ebből kifolyólag fenntartásaim is vannak a Télapó létezésével kapcsolatban. Túl korán érek, túl gyorsan tanulok ahhoz, hogy az eszem ne súgja mindig azt: Nem lehet valóság!

6 éves vagyok. Legalábbis annyinak nézek ki, és ez a szám áll a papírjaimban is. Anya és Apa (na és persze Jacob bácsi) féltőn vigyáznak rám, de ezekre a kérdéseimre ők sem tudják a választ.

És hogy mit tehetek én ilyenkor? A válasz egyszerű. Én magam járok utána.


*


Nem mondom, hogy könnyű volt. Ezt sose állítanám. Egy rakás vámpírral egy fedél alatt, kifinomult érzékekkel rendelkező farkasokkal a házunk körül, megszökni otthonról nem könnyű. A legnehezebb Apa átverése volt, hiszen ő szó szerint olvas a gondolataimban. De mégis sikerült. Éjszaka, amikor Anya és Apa átmentek a saját házunkba, rám pedig Esme és Rosalie vigyáztak, jött el az én időm. Egyikük sem tud olvasni a gondolataimban, nem befolyásolják az érzéseimet, úgy, mint Jasper, és nem látják a jövőmet sem. Amikor azt hitték, hogy elaludtam, és elmentek, én rögtön kipattantam az ágyból, és már másztam is ki az ablakon.

Hátamon a táskámmal - amit jó előre megpakoltam tejjel és sütivel (mégsem mehetek a Mikuláshoz üres kézzel)- indultam el a sötét erdő felé. Vezetni még nem tudtam, szóval hiába volt tele a garázs gyorsabbnál gyorsabb versenyautókkal, gyalog kellett nekivágnom az útnak. Tudtam, hogy nem vagyok olyan gyors, mint Apa vagy Anya, de azért olyan lassú sem, mint az emberek.

Bármilyen sötét volt is, nem féltem. Mi veszélyesebb lehet nálam az erdőben? Az idegen vámpírok nem árthatnak nekem, a farkasok, akiket jól ismerek, szintén nem bántanának, szóval nyert ügyem volt.

Az út hosszú volt, és végtelen. Ahányszor csak tudtam, megálltam vadászni, sőt, még a tejre és a sütire is ráfanyalodtam, de ezeken a szüneteken kívül nem álltam meg. Volt nálam egy térkép, így gond nélkül haladtam Észak felé. Éreztem egy kis bűntudatot a családom miatt, biztosan nagyon aggódnak. De hagytam nekik levelet, szóval tudni fogják, hol vagyok.

Kedves Anyu és Apu!

Tudom, hogy nagyon aggódni fogtok, ha nem találtok a házban, de nem tegyétek! Jól vagyok. Elindultam, hogy megkeressem a Télapót. Van nálam meleg kabát, sapka, kesztyű és sál, szóval nem eshet bajom.

Puszi:
Nessie

Ez az én kis kalandtúrám, és senki nem tarthat vissza, még ők sem.

Egyszer csak furcsa hang ütötte meg a fülem, amitől először megijedtem. Valaki követett. Ágak törtek mögöttem, és valaki lihegett. Aztán megéreztem azt a furcsa szagot (ázott kutya), és tudtam, hogy Jake bácsi az.

Megfordultam, és vidáman rohantam arra, ahonnan a szagot éreztem, és amikor megtaláltam, belefúrtam a fejem a puha bundájába. Először csóválta a farkát, örült nekem. Aztán pár perc múlva eltolt magától, és tudtam, hogy mit akar. Jól ismertem. Hagytam, hogy elvonuljon az egyik bokor mögé, és átalakuljon.

- Nessie, nem tudod, hogy aggódtam érted! – futott felém, már mint ember. Amikor odaért hozzám, felkapott a földről, és szorosan a mellkasához szorított.

- Tudok magamra vigyázni – feleltem sértődötten, de valójában nagyon örültem, hogy itt van.

- Anyád belepusztul a félelembe! – dorgált tovább.

Erre már nem tudtam szavakkal válaszolni, inkább finoman megérintettem a vállát, és használtam a képességem. Megmutattam neki, hogy ezt a küldetést márpedig teljesíteni fogom, mert addig nem nyughatok, amíg nem kapom meg a válaszokat.

- Olyan csökönyös vagy, mint Bella – motyogott olyan halkan, hogy ha nem vagyok félig vámpír, valószínűleg meg se hallom.

- Veled megyek – folytatta már normális hangerővel, és olyan határozott volt ez a kijelentés, hogy ha akartam volna se tudtam volna megakadályozni, hogy elkísérjen. És nem is akartam, hiszen ő az én védőangyalom, örülök, hogy velem jön.

Újra elvonult a bokor mögé, és farkasként tért vissza. Lefeküdt előttem, és én gondolkodás nélkül a hátára ültem. Így indultunk tovább északra, én és Jake bácsi.

Az aggodalmam is elmúlt, hogy Anyáék izgulnak, hiszen tudtam, hogy Jake gondolatait farkasként hallotta Seth és Leah is, és mint Alfa, biztos utasította őket, hogy szóljanak a családomnak, hogy jól vagyok.

Nevetnem kellett, ahogy belegondoltam, hogy milyen kifejezés ülhetett Leah arcán, amikor megtudta, hogy megszöktem. Amúgy sincs oda értem, hát még akkor, ha én adok neki munkát. Ezt a képet megmutattam Jacobnak is, és tudtam, hogy nem járhatok messze az igazságtól, mert a mély farkasnevetés közben bólintott egyet.

Az út ezután már kellemesebben telt, mert ott voltunk egymásnak Jake bácsival, és már nem unatkoztam annyira.

*

Amikor hazaértünk, Anya és Apa rögtön megöleltek, és úgy szorítottak, hogy azt hittem megfulladok. Az egész család a ház előtt várt ránk, amikor meghallották Jacob bácsi lihegését, és Apu természetesen a gondolatainkat is. Alice néni arca elgyötört volt. Látszott, mennyire kínozta a gondolat, hogy nem láthatja a jövőmet, mert velem van egy farkas.
Egy hónap szobafogság. Ez a büntetésem. Persze úgysem fogják betartatni, csak nem akarják, hogy máskor ilyen „őrültséget” csináljak.

De megérte. Tényleg. Mert végre tudom az igazságot! És most szeretnék megérinteni minden embert, vámpírt és vérfarkast a Földön, hogy mindenki tudja, hogy a Télapó igenis létezik. És valóban léteznek csodák, még ha nem is olyan formában, mint azt gondoljuk.

A képességemmel legszívesebben mindenkinek megmutatnám, amit én láttam. Egy magas, nagyhasú, hosszú szakállú, piros ruhás öreget, aki ennek ellenére nem teljesen olyan, mint amilyennek mindenki elképzeli. Mert bár a Mikulás közkedvelt ábrázolása hellyel-közzel igaz, néhány dolog a mesékből és gyermekdalokból kimaradt. Csak én tudhatom, hogy a Mikulás szeme aranybarna színű, és hogy alatta sötét karikák ülnek. És azt is csak én tudom, hogy az arca nem pirospozsgás, sokkal inkább sápadtnak nevezhető, viszont bőre csodásan csillog, ha rásüt a Nap. A bőre jéghideg, de nem azért, mert fázik az Északi-sarkon. És hogy hogyan teljesíti minden gyerek kívánságát egyetlen éjszaka alatt? Legyen elég annyi, hogy neki és Télanyónak is vannak képességeik, csakúgy, mint nekem és Apáéknak.

De persze nem érinthetek meg minden embert, és őriznem kell a titkot. Szóval, ha ezt elolvassátok, kérlek ti is tartsátok titokban, amit megtudtatok! De annyit azért mindenkitől kérhetek: Higgyetek a csodákban, mert léteznek, ha nem is úgy, ahogy azt mi elképzeljük!

Ha tetszett a történet, látogassatok el a másik blogomra is, aminek a címe: http://www.deszy-frommypen.blogspot.com

Edward és Bella karácsonya: A jégvirág

Itt egy újabb Twilight-os gyöngyszem a karácsonyfa alá! Ezt a történetet Nikki küldte el nekünk, remélem tetszeni fog, mert én imádtam. :) Jó olvasást!

Edward és Bella karácsonya: A jégvirág

Ma van karácsony. Ez a második karácsonyom vámpírként immáron a férjemmel és a kisfiunkkal. Az első borzalmas volt, mert a Volturi – a királyi vámpírcsalád – tiszteletét tette nálunk, hogy végezzen velünk. Emlékszem, hogy mennyire ki volt akadva mindenki, és mennyire idegesek voltunk a közelgő harctól. Különösképpen arra emlékszem, hogy mennyire féltettem az én kis családomat. Meg akartam őket védeni mindenáron. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy végül sikerült megmenekülnünk. Minden nap hálát adtam a barátainknak érte. Ha ők nincsenek, akkor a Cullen családnak már annyi lenne. És most mégis itt vagyunk. Izgatottan várom, hogy Edward mit tervez estére, mert akárhányszor találkoztam Alice-szel, mindig vigyorgott, és a férjem felé bökött az ujjával. Edwardnak ez nagyon nem tetszett, és mindig morgott, hogy így nem tud majd meglepni.
Tíz óra fele járt már az idő, amikor hazamentünk a saját kis házunkba Edwarddal, és persze a karjaimban mély álomban lévő szépséges kisfiunkkal. Óvatosan beleraktam a kiságyába, és gondosan betakargattam, nehogy megfázzon nekem. Tudtam, hogy valószínűleg erre nincs esély, de az anyai ösztönök gőzerővel munkálkodtak bennem. Jó éjt puszit nyomtam a homlokára, és a férjem is így tett. Együtt léptünk ki az ajtón, és rögtön a karjaiba kapott, hogy könnyed csókot lehelhessen a nyakamba. Meglepő volt ez számomra. Könnyed csók? Hát ezt mire véljem?
- Kedvesem, ha látnád az arcodat… - nevetett, miközben lerakott.
- Kissé… meglepődtem. Ez nem így szokott lenni.
- Akkor mutasd, hogy szokott lenni. – nézett rám kihívóan. Nem is kellett több, karjaimat a nyaka köré fontam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Belemosolygott a csókba, és végül gyengéden eltolt magától.
- Mi a baj? – kérdeztem megszeppenten. Ilyet még sose csinált. Kezdtem megijedni.
- Nincs semmi baj. Viszont most más jön, mint általában. – kuncogott rémült arckifejezésem láttán. – Persze a szokásos program is sorra kerül, csak kicsit később. – tette hozzá gyorsan. Szerintem látta a kitörni készülő pánikot az arcomon.
- Rendben. Akkor mit akarsz? – fontam keresztbe a karjaimat, és leültem az ágyra. Érdeklődve vártam a válaszát, mert a szokásosnál nekem jobb program nem nagyon jutott eszembe.
- Tudtam, hogy nehéz lesz… na de hogy ennyire? – sóhajtott, és megjelent az arcán az a bizonyos szívdöglesztő féloldalas mosoly.
- Szóval? – néztem kitartóan a szemébe. Nem, nem fogom rávetni magam. De hát annyira, de annyira kívánatos.
- Már előkészítettem a ruhádat. A gardróbban megtalálod. Kint várlak a tisztáson! Siess! – csókot nyomott a fejem búbjára, és kiviharzott az ajtón. Volt egy erős gyanúm, hogy azért kaptam csak puszit, mert már ő sem bírta. Gonosz mosoly ült ki az arcomra, és elindultam felvenni a ruhákat, amiket kikészített. Egy hófehér hosszú szövetkabáttal találtam szembe magam, aztán egy fekete hosszúnadrággal, és piros garbóval. Jól szemügyre vettem őket, aztán elhaladtam mellettük a fehérnemű osztály felé. Ha harc, hát legyen harc. Kiválasztottam a legszexisebb darabot – ami egy csipkés, fűzős, vörös együttes volt - , és felvettem a férjem által kiválasztott ruhák alá. A lábamra húztam egy fekete magas sarkú csizmát, és közben felhívtam Esmet.
- Szia Esme!
- Bella! Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Természetesen, csak szeretnélek megkérni, hogy figyelj Edwardra. Mármint a kicsire. A drága fiacskád el akar csalni valahová, és nem akarom, hogy egyedül legyen a mi kis szemünk fénye.
- Természetesen. Nem baj, ha ma itt alszik? Inkább felhoznám ide. – mintha idegesség csengene a hangjában…
- Persze, nem gond. Köszönöm.
- Érezzétek jól magatokat. – köszönt el, én pedig nekiiramodtam az erdőnek.
Se perc alatt odaértem a tisztásra, amit vastagon borított a hó, de Edwardot nem láttam sehol. Türelmetlenül toporzékoltam egyhelyben, mert úgy gondoltam, hogy lehetne ennél jobb programunk. Hirtelen egy erős kéz megragadott, és hanyatt nyomott a hóban. Egy másodperc alatt tudatosult csak bennem, hogy Edward döntött bele a hóba. Bosszankodva másztam ki alóla, és lesöpörtem a havat a kabátomról.
- Ha ezt Alice meglátja… - kezdtem, de a férjem nevetése elnyomta az én suttogó szitkozódásomat.
- Mióta érdekel téged, hogy Alice mit szólna az ilyen dolgokhoz? Gyere… csináljunk hó angyalt! – nyújtotta a kezét, én pedig megragadtam. Hanyatt löktem a hóban, és felugrottam, hogy a fa ágán lévő havat rárázzam.
- Tessék, na ez egy hó angyal. De a havat nem kérem, köszönöm. Nekem csak az angyal kell. – kacagtam.
- Látom, végre élvezed a telet. Régen nem szeretted… és mindig elcsúsztál volna, ha nem foglak.
- Ugyan kérlek… akkor még gyönge kis ember voltam. De most már erősebb vagyok mint te, vagy mint Emmett. Ami persze nekem jó, nektek nem. – nyújtottam ki a nyelvemet.
- Ez igaz, de attól én még gyorsabb vagyok. – vigyorgott, mert tudta, hogy igaza van. A következő pillanatban ott állt mellettem, és felkapott a hátára.
- Jobban teszed, ha kapaszkodsz, te kis pókmajom. – mondta ugyanúgy, ahogy legelőször tette. Furcsa deja vu érzésem volt. Aztán érkeztek a homályos emlékek. Akkor még csak ember voltam…
- Na, hogy tetszik a kilátás? – kérdezte, amikor felértünk a fa tetejére.
- Hát… kicsit tisztább a kép.
- Még szép. – kuncogott, de a kezét le nem vette a derekamról. Szerintem még mindig attól félt, hogy lezuhanok és összetöröm magam.
- Edward… nyugodtan elengedhetsz.
- Elnézést. De tudod, a szokás hatalma… nekem mindig az a törékeny Bella maradsz, aki akkor voltál.
- Pedig már egyáltalán nem vagyok törékeny. A fának nagyobb baja esne, mint nekem. – húztam el a szám, de valahol tetszett, hogy még ennyire óv.
- Ez való igaz, de akkor is. Nekem ez a vámpíros dolog még nagyon új. – sóhajtott nagyot.
- Igazán megszokhattad volna már. Én egész jól viselem. – kuncogtam.
- Az egyszer biztos. Na, gyere. Van valamim a számodra.
Mire leértünk a fáról megint elkezdett esni a hó. Gondoltam egyet, és mire a gondolat végigfutott az agyamon, már teljesült is. Ott álltam a rét másik oldalán, és gonosz mosollyal néztem Edward meghökkent arcát. Leguggoltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, összegyúrtam egy hógolyót, és megdobtam vele. Szemei kitágultak, és amikor a hó gömb elérte, összerogyott.
Döbbenten álltam egy helyben, és nem tudtam elhinni, hogy ilyen lehetséges. Ennyire erős volnék? Ártottam neki? Rémülten szaladtam oda hozzá, és karjaimba vontam. Ó, istenem… mit tettem?
- Ne, Edward! Kérlek, mondj valamit! Te jó ég! Mit tettem? – szorítottam az arcomat az övéhez, és a következő pillanatban a hótengerben találtam magam, rajtam meg Edward feküdt.
- Te… - kezdtem bele dühösen, de nem hagyott szóhoz jutni. Ajkai rátaláltak az enyéimre, és a haragom elpárolgott azon nyomban. Mosolyogva húzódott félre, és döbbenten néztem, ahogy a mosolyból vigyor, a vigyorból nevetés és a nevetésből nem is tudom… már nevetőgörcs lett.
- Ha látnád az arcod… esküszöm, ezért megérte. Pedig azt mondtam Alice-nek, hogy ez kegyetlenség lenne, de ez tényleg mókás. – fogta a hasát a nevetéstől. Duzzogva pattantam fel, és elindultam hazafelé. Mégis mit képzelt? Ha dobogott volna a szívem, most tuti rohamom lenne. Annyira megijedtem…
- Jaj, ne csináld már. Tudod, hogy nem tudsz bántani. – vont magához békítően.
- Megijesztettél. – dünnyögtem a kabátjába.
- Sajnálom. Viszont kiengesztelésképpen… van az én szépséges feleségem számára valamim.
- Ajánlom, hogy valami jó legyen. – forgattam a szemeimet.
- Egy perc. – lehelte az ajkaimra, és eltűnt ismét.
- Számolom… - kiáltottam utána. Ráérősen gázoltam át a havon a rét másik oldalára, hogy körbenézzek arrafelé is. Rég jártam már itt…
- Itt is vagyok. – ölelt át gyengéden.
- És az ajándékom? – kérdeztem lehunyt szemmel.
- Az is itt van. Tessék. – éreztem, hogy a jobb karja is körbefon, de nem teljesen. Kinyitottam a szemem, és az állam valahol a földet súrolta.
A kezében egy tökéletesen „kifaragott” rózsa alakú jégcsap volt. Elvettem tőle, és álmélkodva forgattam körbe az ujjaim között. Átlátszó szirmai fehéres-rózsaszín árnyalatot kölcsönöztek ujjaimtól, ahol megérintettem. Most örültem csak igazán, hogy hideg a bőröm. Nem olvadt el benne a jég.
- Egy kis jégvirág. – susogta Edward a fülembe, én pedig már nem bírtam tovább.
- Köszönöm. – fordultam felé, és megcsókoltam.
Felkapott a karjaiba, és hazáig le sem rakott. Nem nézett a lába elé, nem törődött semmivel, csak velem. Persze osztott figyelme volt, de ez vámpírként nem volt olyan nagydolog. Az előszobában sem tett le, hanem egészen az ágyig vitt.
- Ez így el fog olvadni. – találtam meg a hangomat végre nagy nehezen.
Kikapta a kezemből a rózsát, és eltűnt vele. Gyorsan kihasználtam az alkalmat, és odaültem a zongorához, amit nemrég vettünk a kicsi Edwardnak, hogy itthon is bármikor tudjon gyakorolni.
- Esetleg más terved van? – hajolt a fülemhez, én pedig beleborzongtam az ajkai érintésébe.
- Szeretném én is odaadni az ajándékom. – mosolyogtam.
- Mi is az? – suttogta a fülembe.
- Kérlek… ülj le mellém.
Teljesítette a kérésemet, és szerencsére sikerült egy kis erőt gyűjtenem, hogy észhez térjek.
- Tudod, nemrég külön leckéket vettem… - haraptam be az alsó ajkam.
- Valóban? – vonta fel a szemöldökét. Na igen, ezért volt jó, hogy nem látott bele a gondolataimba.
- Igen. És írtam neked… egy dalt. – motyogtam. Tudtam, hogy ha képes lennék rá, akkor most elpirultam volna.
Végül csak felpillantottam szépséges arcára. Csillogó szemekkel nézett rám, én pedig elkezdtem játszani azt a dallamot, amit még két hónapja kezdtem el kigondolni. Csak a legszebb hangokat használtam. Csak akkor pillantottam fel ismét rá, amikor az utolsó billentyűt is lenyomtam. Szeme elfátyolosodott, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt sírni fog. Természetesen ő ilyet nem tudott, de tisztában voltam vele, hogy most épp sírna, ha képes lenne rá.
- Köszönöm. – suttogta, és felém hajolt, hogy megcsókoljon.
Elhúzódtam tőle, és kigomboltam a kabátomat. Ledobtam a fotelbe, aztán jött a többi. Mígnem elérkeztem oda, hogy csak az a bizonyos gondosan kiválasztott fehérnemű maradt rajtam. Edward Hangosan nyelt egyet – ami már szinte nekem fájt -, és elképesztő sebességgel rám vetette magát. Elégedetten mosolyogtam azon, hogy ennyi idő után is ilyen hatást tudok belőle kiváltani.
- Boldog karácsonyt! – suttogtam a fülébe, és tudtam, hogy ezt a karácsonyt sosem felejtjük majd el.

Ha tetszett Nikki története látogassatok el a blogjára, aminek címe: http://afternewdawn.blogspot.com/

Jonasék karácsonya

Ezt a történetet Noriko küldte be nekünk, akit Alexa90 néven is ismerhettek. A címét nem találtam (lehet hogy én vagyok béna, ha így van, bocsi Noriko, remélem nem zavar az önkényes címadás). Jó olvasást!

Jonasék karácsonya

A hó csendesen lágyan szálingózott az este csöndjében, a gyerekek legnagyobb örömére, akik már alig bírták kivárni az első hó eljövetelét, ellenben a szüleikkel, akik a hátuk közepére se kívánták a karácsonyt és a vele járó hercehurcákat. A férfiak megállás nélkül panaszkodtak a hólapátolásra és a fájós derekukra, míg a ház asszonyai nem győztek egyszerre több felé figyelni, hogy a megfelelő pillanatban minden kész legyen az ünnepi vacsorára.

Nem volt ez más a Jonas családban sem, itt is mindenki másképpen fogadta a Karácsony beköszöntét. Az idősebbek természetesen a hagyományokat és a családot részesítették előnyben, míg a fiatalabb inkább a kint hulló hópelyheket.
- Na anya. – könyörgőt édesanyjának egy hatéves kislány, miközben bevetette az összes báját – Nem. Nem Winter. Nem mehetsz ki. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően édesanyja.
- Na de anya! – toppantott egyet apró lábaival toporzékolva.
- Kicsim, hideg van, meg fogsz fázni, majd holnap reggel kimentek apával hóembert építeni. – nézett le csemetéjére a fiatalasszony.
- De az már nem az első napi hó lesz, hanem a második. - érvelt karba tett kézzel Winni, mire édesanyja csak hangosan felnevetett.
- Winni szívem, hó attól még ugyanolyan marad, nem fog egy éjszaka alatt eltűnni. – hajolt le kislányéhoz a nő, hogy megsimogassa a veszekedéstől kipirult arcát.
- Honnan tudod? Lehet, hogy a téli manók újat varázsolnak holnapra, és az már nekem nem ugyanaz. Nekem a mostani kell! – érvelt a kislány a legjobb tudása szerint.
- Legközelebb nem hagyom, hogy Frankie mesét olvasson neked. – morogta magának idegesen az anyuka. Még hogy manók? Ezt mégis, hogy magyarázza meg neki. Manók nincsenek, legfeljebb csak a mesékben.
- Szívem manók nincsenek, csak a mesékben. – erre a híre a kislány szája kezdett lefelé görbülni. Tudta ő mennyire megrendítő hír lehet ezt most fölfogni, de egyszer sajnos el kellett neki mondani.
- Akkor a Mikulás se létezik? – nézet kétségbeesve gyermeke szemébe. Most mit mondjon? De hála Istenek a felmentő sereg megérkezett a férfiak személyében.
- Hogy van az én hercegnőm? – hajolt le kérdőn a fáradt apuka, miközben felesége próbált neki elmutogatni a helyzetet.
- Rosszul. – érkezett a tömör válasz.
- Mi lenne, ha kimennénk a fiukkal és építenénk egy hatalmas hóembert a maminak? - hozta fel a kérdést a fiatal apuka, hátha így elterelheti gyermeke figyelmét - Addig ő is tudna dolgozni a konyhában.
- A mami nem engedte meg, szerinte hideg van. – hajtotta le buksiját a kislány, miközben szája széle már mosolyra húzódott, mivel tudta édesanyja úgyse mondana ellent apukájának.
- De a mami nem tudja úgy értékelni az első havat(hót), mint mi. – kapta fel kislányát megpörgetve, mire a kicsi éles vidám hangon felkacagott.
- Néha azt érzem, hogy nem egy, hanem két gyerekem van. – mosolygót zsörtölődve a ház asszonya.
- Jaj szívem, ez az első hó. – nézett feleségére kérlelően, bevetve a kiskutya szemeket is.
- Jó, de ha beteg lesz, te viszed orvoshoz. – fordult a férje felé oktatóan - Ja és minimum sapka, sál, kesztyű a kisasszony kiegészítő öltözéke. – erre a kislány szenvedően elhúzta a száját.
- Na de anya, akkor olyan leszek, mint egy bohóc. – kérte ki magának a rettentő bánásmódot család legifjabbika.
- Vagy így vagy sehogy. Tudod szívem ez az első hó ára. – nézett kislányára kérdőn.
- Na jó. –sóhajtott fel színpadikusan Winnie.
- Gyere te kis só zsák. – kapta fel édesapja a vállára csapva, majd a felesége felé fordult és a fülébe suttogta – Nem sokára jövünk csak elalvás előtt a fiukkal lefárasztjuk egy kicsit.
- Jó, de vigyázattok rá nagyon. – kérte gyöngéden férje szemébe nézve.
- Vigyázni fogunk. – csókolta meg végezetül, mint mindig, ha elköszönnek egymástól.
Másfél óra hancúrozás után a kis csipetcsapat is megérkezett teljesen elázva és elpilledve a sok futkározástól.
- Mami, mami- futott be a konyhába nagylendülettel Winnie – építettünk apával egy egész hóember családot, mivel nem akartuk szegényt egyedül ott hagyni. – újságolta izgatottan a kicsi.
- Tényleg, ez kedves volt tőletek. – nézett mosolyogva túl buzgó gyerkőcére, és kárörvendően a lefárasztott férjére, mivel szemmel láthatóan ő fáradt el hamarabb és nem Winnie. – Viszont a kishölgynek most azonnal pancsolnia kell, mert különben biztos megfázik.
- Vízi csata, juhé!– sikkantott föl lelkesen – Apa ugye jössz? – nézett fel ellentmondást nem tűrőn.
- Igen, de most én leszek a cápákkal. – válaszolt nagy komolyan az apuka.
- Az nem jó, akkor biztos te nyersz. – gondolkozott el hangosan, miközben szülei huncuttan egymásra néztek. – De okos enged, szamár szenved, alapon benne vagyok. – vágta ki magát a szorult helyzetből.
- Anya lánya. – legyintet elnézően a családfenntartó.
- Na sipirc. – hessegette ki őket, a fürdőszoba felé az anyuka.
Míg fent dúlt a vízi csata addig a ház asszony mindent gondosan kikészítette a karácsonyi ünnepi asztalra. Elsőként természetesen főfogásként pulykát tálalt, ami az egész napi gondos odafigyelésnek hála finom illatokat árasztott az egész házban, így csalva az asztal köré az éhes rokonokat.
- Hüm, Alice ez istenien néz ki. Ha íze is annyira jó, ahogy kinéz, akkor elrabollak Nicktől. – jön le viccelődve a lépcsőn Kevin, Nick bátya.
- Jobban jársz, ha a feleséged kosztját dicséred ennyire, nem pedig az enyémet. – dorgálta meg előzékenyen Kevint.
- Ugyan Daniellával soha nem vesznénk össze ilyen apróságokon, másrészt ő nem szeret annyira főzni, mint te.
- Ezt jó tudni, de azért ne hangoztasd túl gyakran előtte.
- Mit ne hangoztasson? – érkezik meg a nő legjobb barátnője, Danielle.
- Semmit. Anyáékat hol hagytad? – igazából férje szülei iránt érdeklődött, mivel a saját szülei már évekkel ezelőtt meghaltak egy autóbalesetben.
- Mindjárt jönnek, csak becsempészik az ajándékokat a házba. - halkította le a hangját, nehogy valamelyik gyerek véletlenül meghalja.
- És Frankie merre van?- kérdezte Danielle.
- Joeval együtt átöltözik. Winnie és Nick teljesen elláztatta őket. – tájékoztatta feleségét a kinti hó csata eredményeiről Kevin.
- Na nem ér a kisebbre fogni! – háborodott fel apja és lánya, amikor kézen fogva ünnepi ruhában jöttek le a lépcsőn.
- Persze, persze ezt a kisebbséget használtátok ki, minden egyes alkalommal, amikor Joet meg akartátok dobni hógolyóval. – vádaskodott a legidősebb testvér.
- Csak a véletlen műve volt az egész. – játszotta el az ártatlant Nick.
- Véletlen, mi? – futottak be Frankiek is a konyhába – Egy tonna hó lapult a nyakamban, amikor átöltöztem. - háborodott fel Joe is.
- Jaj fiuk, ne veszekedjetek, szenteste van. – lépett közbe békülékenyen mindannyijuk anyukája.
- De akkor is anya? Winnie és Nick mindig orvul hátba támadtak minket. – védte a saját igazát Joe.
- Ez a harc lényege. – világosította fel középső fiát id. Kevin.
- Akkor szerintem asztalhoz is ülhetnénk. – állította meg Alice a további perpatvart.
- Nyami, farkas éhes vagyok. – hangzott fel együtt Winnie gyomorkorgása is, ami a szavai valódiságát támasztotta alá, és amire a többiek hangosan nevettek fel.
- Gyere te kis haspók. – kapta ölbe apukája, hogy kényelmesen el tudja helyezni a neki fenntartott székben kislányát.
- És ki mondja idén az asztali áldást? – kérdezte id. Kevin miután mindenki helyet foglalt a saját helyén.
- Én. Én szeretném az idén. – ajánlkozott azonnal Winnie.
- Oké. – válaszolták egyszerre a többiek, minden figyelmükkel a kicsire emelve.
- Édes Jézus, légy vendégünk, - nézett körbe egyenként szerettein a kislány szeretetteljesen - Ki asztalt terítesz az égi madárnak. Teríts asztalt, teríts, szegénynek és árvának. Nyújtsd ki atyánk, nyújtsd ki jóságos kezedet. Adj a koldusnak is tápláló kenyeret. Ételben, italban legyen bőven részünk. Gondviselő Atyánk, könyörögve kérünk. Ámen. (székely asztali áldás)
- Hu Winnie ez nagyon szép áldás volt. – dicsérte meg anyukája azonnal, egy puszi kíséretében.
- Nem hiába az én unokám. – hangzott fel id. Kevin dicsérő hangja, aki a fiuk menedzselése mellett, a lelki pásztori munkáját sem hanyagolta el.

Ezután mindannyian elfogyasztották a finomabbnál finomabb falatokat a desszerttel bezárólag, ami Alice nemzeti mivoltára utálva gyümölcsös kosárkákból állt.
- Várjatok még, ne álljatok föl. - szólt rájuk azonnal Alice, mivel látta rajtuk hogy távozni kívánnak a családi asztaltól.
- Szívem belém már nem fér több, és szerintem a többiekbe se. – szólt jó lakottan férje.
- Nem készültem több fogással, nyugi.
- Akkor? – néztek rá kérdőn a többiek.
- Csak szeretnék feleleveníteni egy nagyon régi Angol karácsonyi szokást. – vett kezébe egy henger alakú kis csomagot.
- Az meg mi, mami? – nézett érdeklődve Winni a nagynak tűnő szaloncukorra.
- Ez kérlek szépen a Christmas cracker, avagy hírhedtebb nevén a karácsonyi játékpukkantó. Angliában a 19. században vezette be egy novellaárusító, hogy jobban vegyék a francia műveket. A játék lényege az, hogy a henger egyik részét te fogod meg, a másikat pedig a melletted ülő, és a henger szétszakadásánál egy pukkanó hangot ad ki, majd láthatóvá válik a benne rejlő vicc és ajándék.
- Ez nagyon tetszik, én szeretném elsőnek ki próbálni. – csillant fel Winnie szeme.
- Oké. – adta kezébe a csomag egyik felét. – Most húzd meg kicsim. – a húzás hatására a játék tényleg hangosan felpukkant, kiszórva magából az apró cetlit és a kerámia angyalkát. – Tessék itt van az ajándékod. – adta oda az angyalkát gyermekének.
- És mi a vicc? – kérdezték a többiek.
- Móricka nagyon boldog, hogy ma van karácsony. Megkérdezi, anyját:Ugye nagyon sok ajándékot kapok?Nem hallottál még arról, hogy sokkal jobb adni, mint kapni?Jó akkor adjál! –olvasta fel Alice a cetlike tartalmát, mire a többiek hangosan felkacagtak.
- Ez tényleg jó kis szokás. – csatlakoztak a többiek is a hagyomány felélesztéshez, majd mindannyian a külső nagy nappali felé vették az irányt, ahol már várt rájuk a karácsonyfa feldíszítése.

A fa feldíszítésében mindenki részt vett. A kicsik választották ki a díszeket, a nagyobbak pedig segítettek elhelyezni őket a megfelelő helyen. Miközben karácsonyi és saját számokat énekeltek. A végső karácsonyfacsúcs felakasztásánál pedig, közösen nyomták meg az izzok kapcsolóját, ami így ezer színben ragyogta be a szobát.

- Most viszont a kisasszonynak aludnia kell. – nézett az órájára Nick.
- Ne, még maradni akarok. – akaratoskodott a pici, de lecsukódó szemeinek már nem tudott ellent mondani.
- Majd én felviszem a szobájába. – kapta karjaiba az álomba szenderedő kislányát Nick.
- Akkor mi viszont mennénk is. – álltak fel sorjában a vendégek a kényelmes kanapéról. – Frankie is álmos hiába tagadja. –simított végig édesanyja a legkisebb fia göndör fürtjein.
- Akkor további szép és boldog karácsonyt nektek , és sok sok ajándékot, főleg neked Frankie. – ölelte meg egyenként a rokonait.
- Neked is Alice. – búcsúztak el tőle szerettei.
- Sziasztok. – integetett nekik az ajtóban állva, mikor a többiek elhajtottak.
- Hát a többiek hova lettek? – jött le az emeletről férje.
- Haza mentek, el akartak tőled is köszöni, de Frankie fáradt volt, és nem tudták mennyi ideg leszel fent Winninél.
- Aha, értem. Most viszont jobb lesz, ha mi is elmegyünk aludni. – ölelte meg feleségét.
- Lehet, igazad van. – ásított egy nagyot Alice.
- Nekem mindig igazam van. - válaszolt vissza fellengzősen Nick. – Egyébként se lenne jó megzavarni a Mikulást. – a felesége másképp gondolta, de már túlfáradt volt egy újabb vitához. A szobájukba érve azonnal átöltöztek, és holt fáradtan bedőltek az ágyba.

Az éjszaka közepén apró neszek zengtek fel a házban. Egymás után lehetet hallani ajtó nyitódását, a parketta reccsenését és apró szitokáradatot a fényhiány miatt, majd apró lábdobbanásokat, amik az emeletről tartottak egyenesen a zaj kiváltója felé.

Ahogy a kislány leért, az első, amit megpillantott, egy hatalmas alak volt, aki neki háttal állt, és hatalmas puttonyából pakolt ki, különböző nagyságú és színű dobozokat, a karácsonyfa alá.

- Te vagy a Mikulás? – osont oda a kislány az alak mellé, meglepve őt kérdésével, aki erre majdnem elejtette a kezében tartott ajándékot.
- Ó… igen. - hallatszott egy ismerős hang a hatalmas szakáll alól.
- Fura, - csodálkozik el a kicsi - hasonlít a hangod az egyik rokonoméra.
- Tényleg? – jött a kelleténél mélyebb hang.
- Igen, de ő nem lehet a Mikulás, mivel őt Joenak hívják és nem Mikulásnak. – erre a Mikulás halkan kifújta a levegőt.
- Teljes mértékben igazad van – értett egyet azonnal a Mikulás - de most menj szépen visszaaludni, mert különben nem kapsz semmilyen ajándékot. – hessegette el a kislányt, aki a gyenge fenyegetőzésnek bedőlve, felszaladt az emeletre, de nem a sajátjába, hanem a szüleihez.
- Anya, apa itt van a Mikulás! – ugrott rá kiabálva szüleire. – És megfenyegetet, hogy nem kapok ajándékot, ha nem jövök fel.
- Joeeeeeeeeeeeeeee! – ordítottak fel hangosan a kedves szülök egyszerre gyermekük szavaira.

Ha tetszett a történetet lessétek meg Noriko blogját, aminek címe: http://noriko-jonasbrothersfanfictionsite.blogspot.com/.

Cullenék karácsonya -1.

Ezt a fanfiction-t én írtam, Deszy. Remélem tetszeni fog. :) Breaking Dawn SPOILER!!!

Cullenék karácsonya -1.
Bella és Edward

Életem legjobb és egyben legrosszabb karácsonyára készültem. Hiszen hogyan is lehetne boldogtalan a karácsony, ha életem szerelme és életem legnagyobb kincse velem vannak? Ez volt az első közös karácsonyom Edwarddal, Renesmee-vel és az új családommal. Minden pillanatban éreztem Edward karját a derekamon, és láttam a képeket, amiket a lányom küld nekem különleges képességével.

Lányom. Még most is furcsa ezt kimondani, pedig olyan, mintha mindig velem lett volna. Már el sem tudok képzelni egy olyan világot, ahol ő nem létezik. Mindenki létét megtölti melegséggel, szeretettel és élettel.

Másrészről viszont, a karácsonyi készülődés még emberi életemben is idegesített. Képzeljétek most el ezt egy felpörgött Alice-szel, és azzal a ténnyel, hogy aludni sem tudok, tehát még éjszakánként sem menekülhetek.

Alice már egy teljes hónapja a karácsonyi ünnepséget tervezgeti. Girlandokat vásárol, és mindenféle gyertyákat meg égőket, nem is beszélve az ajándékokról. Azt persze nem hajlandó elárulni, hogy mit kapok tőle. A meglepetés a fontos. – Ez Alice alapelve.

Attól félek megint túllőtt a célon. Edward tudja, mit kapok (Alice nem is tudná eltitkolni előle, hála Edward képességének), de ő sem mondja meg. Hát igen, ilyen, ha az ember élete párja talpig úriember.

December 24-én este Renesmee-t alig tudtuk lefektetni. Hiába vetettünk be minden praktikát, amit ilyenkor lehet: hogy a Mikulás csak azoknak hoz ajándékot, akik alszanak és hasonlók, nála ez nem használt. Próbálta elhitetni, hogy már nem hisz a Télapóban, hogy felnőttebbnek tűnjön. De bármilyen hamar nőtt is, bármennyivel érettebb volt is a koránál, a szíve mélyén még most is gyerek.

Amikor végül mégis elaludt, nem tudtam elszakadni a látványtól. Csakúgy, mint sok másik éjjel, most is az ágya fölött álltam, és néztem, ahogy álmodik. Olyan nyugodt volt, és annyira szép. Egyszerre láttam benne azokat, akiket a legjobban szeretek. Edward és én egyesültünk benne, de felfedeztem benne Charlie-t is. És bár tudom, hogy ez lehetetlen, mert nem vérrokonok, de láttam rajta Esme szeretetteljes vonásait, Rosalie szépségét és Alice törékeny kecsességét. Ehhez a gyönyörű látványhoz, csak egy másik kép volt hasonlítható: Edward.

És amint megjelent a gondolataimban az a mézszínű szempár, már ott is állt mögöttem, és hátulról átölelt. Néhány percig együtt néztük, ahogy Renesmee alszik. Edward a fülembe suttogva mesélt lányunk álmairól, és rájöttem, akárhányszor élem át ezt a jelenetet (mert már sokszor előfordult), sohasem fogom megszokni. Ha lenne szívem, most olyan hangosan dörömbölne, ahogy csak tud, és az érzelmeim mélysége könnyeket csalna a szemembe. Annyi megpróbáltatás és harc után itt állok a két számomra legkedvesebb élőlénnyel, és maradéktalanul boldog vagyok.

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor a hajnal első sugarai betörtek az ablakon. Karácsony volt. Edward ekkor hátulról elém nyújtott egy dobozt, és szerelmesen a fülembe súgta:

- Boldog karácsonyt! – A lehelete csiklandozott, és ettől borzongás futott végig rajtam. Éreztem, hogy elmosolyodik. Na, ez sem fog megváltozni soha. – Ez persze csak az ajándékod egyik fele, a nagyobbikat este kapod meg.

Bontogatni kezdtem, és amikor a csomagolópapírt téptem le, átfutott a fejemen egy régi emlék. Ugyanebben a házban történt, de mintha már évezredek teltek volna el azóta. Még most is láttam, ahogy Jasperen úrrá lesz a szomja, és érzem, ahogy az üvegszilánkok a karomba fúródnak. De arra is emlékeztem, hogy ez az érzés semmi nem volt ahhoz képest, amit az utána következő néhány hónapban éreztem.

De tudtam, hogy a mai nap nem a szomorúságé, és gyorsan elhessegettem az előbbi képeket, és a jelenre koncentráltam. A csomagolópapír alól egy zenedoboz bukkant elő. Egy csodálatosan kidolgozott, gyönyörű darab. De a legszebb az volt, amikor kinyitottam. A fülemben felcsendült a jól ismert dallam, a saját altatódalom. Akárhányszor hallom, mindig átjár a szeretet, a szerelem, a szenvedély, a ragaszkodás és a melegség végigterjed az összes tagomban. Persze képletesen, hiszen ez egy vámpírnál nem lehetséges.

De ha az altató nem lett volna elég, a kis dobozka közepén három alak forgott körbe-körbe a zene ritmusára. Az ÉN családom. Egymást átölelve álldogáltunk Edwarddal. Szerelmem arcán a szokásos mosoly ült, amit úgy imádok. Előttünk pedig ott volt a mi kis csodánk, a lányunk, Renesmee. Egyik kezében egy plüss oroszlánt, a másikban pedig egy plüss bárányt szorongatott.

Ha tudtam volna sírni, most garantáltan potyogtak volna a könnyeim. De mivel nem tudtam, csak megfordultam, és egy csókkal fejeztem ki, amit szavakkal nem lehetett. A csókunkban egyszerre volt szenvedély és hihetetlen gyengédség. Nem tudom, meddig tarthatott, de úgy éreztem, órák teltek el, amíg ajkaink egymást kényeztették. Amikor végül mégis elhúzódtunk egymástól, elérkezettnek láttam az időt, hogy Edward megkapja az ajándékát tőlem.

- Akkor most jöjjön az én meglepetésem neked. Tiéd egy teljes nap. A mai. Sokat gyakoroltam, szóval azt hiszem, sikerülni fog – Edward kíváncsian nézett rám, és örültem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek lehetnek titkai előtte. Csak az én ajándékom lehet meglepetés számára.

Miközben ezt végiggondoltam, kutakodni kezdtem a fejemben, a pajzsom forrása után. A pajzsom harcolt, hogy megvédjem, de már majdnem egy év eltelt az első próbálkozásaim óta, és azóta sok tekintetben erősebb lettem. Többször próbálkoztunk Edwarddal, hogy néhány percnél tovább távol tartsam magamtól, de nem sokszor sikerült. Valami mindig elvonta a figyelmem, vagy egyszerűen csak elfáradtam. De Edward nem tudhatta, hogy egy ideje egyedül is gyakoroltam, hogy ma teljesíthessem az ő legnagyobb kívánságát.

Néhány másodperces küzdelem után sikerült a pajzsomat felemelnem, és tudtam, hogy már menni fog. Ilyen messzinek még sosem éreztem.

Edward végig értetlenül nézett, várva, hogy mi lesz az ajándéka. Persze karácsony előtt többször elmondta, hogy ő már rég megkapta a legnagyobb ajándékokat tőlem: először a szerelmemet, aztán Renesmee-t.

Aztán egyszer csak észrevette a változást, csodálatos fény kezdett csillogni a szemében és az egész arcán megjelent valami földöntúli gyönyör. Én csak egy dologra tudtam gondolni, tudva, hogy ő is hallja: Szeretlek.


Ha tetszett, látogass el a másik blogomra, ahol az írásaimat olvashatod: http://www.deszy-frommypen.blogspot.com

Cullen's Mikulás

Sziasztok! Itt az első történet!
Ezt a Twilight fanfictiont Szántó Henrietta (sokak számára csak Hencii) küldte be nekünk. Egy kis bepillantás, hogyan is zajlik december 6-a a Cullen családban. Jó olvasást!


Cullen’s Mikulás

Bella szemszöge

Az életem új fejezetet nyitott. Nincsenek többé mesebeli lények. Vagy is hát de, épphogy én is egy legendás mesebeli lény lettem. Egy ember lány. Aki szívét, lelkét, és mindenét feláldozta az igaz Szerelemért. Érte. Kinek Arany szeme van, haja bronzvörös. És a legodaadóbban szereti az ő kis családját. Minket.
Pár hónapja lettem e mesebeli család „vérbeli” tagja. Vérbeli, vicces ez a gondolat. Hiszen mi, kiknek hófehér bőrük van, a vért tápláló testet édesdeden magunkhoz csalogatjuk, majd lecsapunk rájuk. Áldozatul esnek. Akaratom ellenére is, de tudatomba hasított a gondolat, Vámpír vagyok, és a családom összes tagja az. Na jó egy tüneményt leszámítva. A lányomat. Edwarddal eltöltött mézesheteken Esme szigetén tudtam meg, hogy a világ legszebb kislányát várom. Nehéz volt. De ez már nem számít, hiszen ő itt van nekünk, senki és semmi nem veheti el tőlünk. Minden csodálatos.
December 6-át írunk a naptárban. Renesmee tudja, hogy ma este lopódzik a Mikulás az ablakához, és a cipőjébe ajándékokat rejt.
Nessie nem a korához képest fejlődik, egy normális kislány az ő helyében most kb. 2 éves lenne, de Nessie se kinézetre, se tudatilag nem egy 2 éveshez volt méltó.
Kinézetére 4-5 évesnek volt mondható, de tudatilag 6-7 évesnek mondanám. Nagyon értelmes kislány. Jobb, és szebb életet nem is kívánhatnék. Minden megadatott, amire még álmodni se mertem volna.
- Anya!!! – kiáltotta Renesmee.
- Mi az? – rontottam be szobájába.
- Mikor jön már a Mikulás? Sehol nem látom az égen – morcoskodott.
- Kicsim – simogattam meg arcát, majd leültem vele az ágyára, és az ölembe ültettem. – A Mikulás csak akkor jön, ha te már elaludtál..
- De miért?
- Fél, hogy lebuktatod – nevetett Emmett az ajtóból. Majd ránk kacsintott.
- Oh. Értem – fújta ki a levegőt.
Egy hideg kéz pihent vállamon.
- Alice vár rátok – suttogta édesen a fülembe szerelmem.
- Alice néni mit tervez? – húzta el a száját lányom.
Edward megrántotta a vállát. – Tudod milyen Alice.
- Ühüm. Azt hiszem – Nevetett Nessie. – De ugye most nem lesz hatalmas torta, rózsaszín virágszirmok mindenhol? – kérdezte megriadva lányom.
- Ne félj Nessie, nem lesz olyan mint a szülinapod – nevettem.
- Akkor menjünk! – Állt fel. – Fussunk versenyt! – Ajánlotta.
- Rendben – kacsintottam.
Nessie nagyon gyors volt, de még mindig le tudtuk volna előzni szerelmemmel, de nem tettük, ez a nap neki szól. Ő még gyerek, gondoltam.
Edwarddal lelassítottunk a folyónál. Hogy Renesmee hamarabb elérje a Cullen házat.
Láttuk a távolból hogy Jasper nyakába ugrik, és megmutatja neki az előbb történteket.
- Ügyes vagy! – mosolygott rá Jazz.
- Miért nem vagy Alice-el?
- Kicsit túlfűtöttek az érzelmei, fel van pörögve.. nem enyhén… - magyarázta Jazz.
- Nessie!! – Futott ki a házból Jacob.
- Jake!! - ugrott Lányom legjobb barátom karjai közé. – Hiányoztál! – ütött bele Jake vállába.
- Te is! – vigyorgott.
Rosalie és Emmett sétált ki a házból.
- Fúj, de büdös van! – szólalt meg Rose.
- Rose, kérlek, legalább ma ne! – szólt rá Edward.
Rosie felhúzta az orrát, de betartotta, amit szerelmem kért, nem tett több megjegyzést Jacobra.
- Bella, épp időben! – Táncolt elém Alice.
- Alice, ne! – szólt rá Edward.
- De Edward, láttam, kérleeeek!!!
Szerelmem egy nagy sóhaj kíséretében beleegyezett.
- 5 perc múlva a nappaliban, Bella! – csiripelte Alice, majd elviharzott, mintha ott se lett volna.
- Mit fog velem tenni? – szörnyülködtem.
- Ne félj, én is ott leszek!- mondta Edward a kedvenc féloldalas mosolyom kíséretében.
Jake és Nessie besétáltak a házba, míg Emm és Rosalie a garázsba tartottak. Edwardot nekinyomtam a ház falának, és végigcsókoltam nyakát.
- Bella! – sóhajtotta.
Ajkaim visszatértek arcához, és bejárták minden négyzetmilliméterét annak.
Szemei végig csukva maradtak. Mikor ajkaim elérték övéit, kinyitotta szemeit és tekintetétől elvesztem. Aranybarna szeme fogságban tartott. Csontjaim szétolvadtak. Edward még közelebb hajolt arcomhoz, édes illatától megszédültem. Majd ajkait enyémekre tapasztotta. Csókunk elmélyült, és szenvedélyes volt. Mikor eleresztettük egymást, levegő után kapkodtam.
- Lesz ez valaha jobb?- kérdeztem.
- Nagyon remélem hogy nem – válaszolt csibészes mosolyával.
Újból közelebb hajoltam, egy csókért esedezve.
- Bella! Azt mondtam 5 perc! – Állt közénk Alice, és lábával folyamatosan a földet dobolta.
- Már is megyek Alice! - mondtam lehajtott fejjel.
Megragadta csuklóm, és beráncigált a nappaliba, szerelmem mindaddig árnyékként követett.
Alice megnyomott egy gombot a CD lejátszó kapcsolóján. A zene elindult. Ismertem, egy klasszikus volt.
- Szabad? – kérdezte Edward Alicetől.
Alice pukedlizett egyet előtte, majd elegáns, káprázatos táncba kezdtek. Én leültem a kanapé szélére és onnan néztem tátott szájjal táncukat. Nessie az ölembe mászott.
- Tényleg káprázatosak – suttogta.
- Azok – bólogattam hevesen.
Mikor vége lett a számnak, megköszönték egymásnak a táncot, és Alice felém sétált.
- Most te jössz! – tapsikolt húgom.
- Alice… - kezdtem.
- Nem Bella, nincs kifogás, hidd el menni fog! – bíztatott.
Nehézkesen felemelkedtem a kanapéról, és Edward felé közelítettem. Ő kitárta előttem karjait. Elvánszorogtam odáig. Alice elindította a zenét.
- Ne aggódj, menni fog! – bíztatott.
Arcomra egy éles fintor ült ki.
- Bella – szólt Edward lágyan. – Csak a szemeim nézd, semmi másra ne figyelj!
Szerelmem kérését betartottam, és csak a szemeit figyeltem, ahogy az aranybarna szín még lágyabbá válik, ahogy szemei mérhetetlen szeretetet sugároznak, teljesen ellazultam, és már csak azon kaptam magam, hogy a számnak vége szakad.
- Látod Bella, én megmondtam – nevetett húgom.
- Igen, azt hiszem.
- Én pedig tudom – mondta szerelmem.
- Anya, csodálatos voltál – szaladt mellém Renesmee.
- Köszönöm – suttogtam fülébe.
Az egész délutánt a Cullen házban töltöttük, láttuk a család összes tagját táncolni. Ahogy Carlisle megforgatta Esme-t, és a lányom örökre bennem marad a képe. Vagy Edward és Rosalie fantasztikus táncát. Mindenki a nappaliban ült a TV-t nézve. Valami bugyuta hálaadási film ment.
Nessie már majdnem aludt Jake ölében.
- Ideje hazamennünk, nemsokára megérkezik a Mikulás – kacsintott Edward.
Jacobtól átvettem Renesmee-t és szoros ölelésembe zártam.
Otthon befektettük ágyába, betakartuk, és egy-egy puszit nyomtunk az arcára.
- Aludj Tündérkém. – simítottam meg arcocskáját.
Edward behozta a gardróbba rejtett Mikulás csomagot Nessie számára, és az ablakába tette.
Telis tele volt mindennel, amit szeret, csokoládé, narancs, és a többi „finomság.”
De a csomag legalján egy ezüst karlánc állt, melyről egy medál lógott le. A medálba pedig ez volt karcolva : Je Vous Aime
lefordítva : szeretlek.
Ez volt Edwarddal a közös ajándékunk számára.
- Hagyjuk, hagy aludjon! – fogta meg kezem szerelmem, és a saját szobánkba húzott.
Eldőltünk az ágyon, és ezen az éjszakán semmi másra nem volt szükségünk, csak egymás közelségére, illatára, gyönyörű pillantására, érintésére.
Ez a nap így volt tökéletes.


Ha tetszett Hencii története, látogassatok el blogjára, ahol még több írást olvashattok tőle. :) http://alkonyat-newmoon-eclipse.blogspot.com

Sziasztok!

Gondoltam, ilyenkor, karácsony előtt nem csak én szeretek karácsonyi filmeket nézni. Ami engem illet, az én abszolút kedvencem a Télapu, de lehet, hogy ti nem így vagytok ezzel. Mindenesetre, feltettem egy Word dokumentumot a netre, amit le tudtok tölteni. A dokumentumban rengeteg linket találtok, amikkel karácsonyi filmeket, meséket tudtok letölteni. Jó letöltést!

Íme a link:

http://www.4shared.com/file/162027897/34ccb876/Karcsonyi_filmek_mesk.html